A Kék Duna partján 3.

Műsor:
Mozart: C-dúr szimfónia K. 338
Mozart: d-moll zongoraverseny, K. 466
Beethoven: IV. (B-dúr) szimfónia, op. 60.

Közreműködik:
Baross Ádám -  zongora
Kodály Filharmonikusok

Vezényel: Bényi Tibor

Mozart K. 338 jegyzékszámú C-dúr szimfóniáját 1780-ban komponálta. A derűs, életvidám mű, bár nem tartozik a leggyakrabban játszott alkotások közé, mégis számos figyelemre méltó vonással rendelkezik. Háromtételes szerkezete önmagában nem meglepő, hiszen a korai klasszikában ez még általános volt. Mozart kézirata viszont tartalmaz egy 14 ütemnyi menüett kezdeményt is, melyet a zeneszerző egy áthúzással érvénytelenített. Ez arra utal, hogy eredeti tervei szerint négytételes szimfóniát készült írni, mely végül nem valósult meg. Az is elgondolkodtató, hogy az 1780-ban komponált egyéb Mozart darabok is mind C-dúr hangneműek (K. 336 Templomi szonáta, K. 337 Missa solemnis, K. 339 Vesperae solennes de confessore). A szimfónia első tétele szonátaformában íródott, de az ún. olasz nyitányok stiláris és formai elemeit is hordozza. A tétel expozícióját nem ismétli meg, a kidolgozásban pedig teljesen új anyagot használ. Fagottal kiegészített vonóskaron szólal meg az F-dúr hangnemű középső tétel, melynek további érdekessége az osztott brácsaszólam. A zárótétel ismét szonátaformájú, és – nyilvánvalóan Mozart korábbi itáliai élményeinek hatására – lendületes tarantella és saltarello ritmusokat tartalmaz.

Ha az előbbiekben jelentőséget tulajdonítottunk a hangnemnek, a d-moll zongoraverseny esetében ezt még indokoltabb megtennünk. A fényes, ünnepélyes C-dúr tonalitáshoz képest Mozartnál a d-moll a sötétség, a drámaiság hordozója, elég, ha a Don Giovanni nyitányára és Kőszobor-jelenetére, vagy a Requiemre gondolunk. A d-moll koncert szinte alaktalanul, egyetlen hang vészterhes, szinkópált ismétlésével indul, melyből csak fokozatosan bontakozik ki a tematikus anyag. A tétel végén elhangzó zongora kadencia után terjedelmes kódát hallunk, időt kapva, hogy a zene szenvedélye lecsillapodjon. A B-dúr hangnemű lassú tétel lírai románc, melyet középen egy szenvedélyes látomás szakít meg. A versenymű zongoraszólóval induló rondó jellegű fináléja komor és fenyegető, de a befejezéshez közeledve D-dúrba vált, így békésen derűs hangulatban ér véget Mozart talán legnépszerűbb zongoraversenye.

Beethoven IV. szimfóniája 1806-ban, a G-dúr zongoraversennyel és a Fidelio című operával nagyjából egy időben keletkezett. Létrejötte Franz von Oppersdorff gróf megrendelésének, és természetesen az általa felajánlott gavalléros honoráriumnak köszönhető. Az ismertetések általában kiemelik a darabban még jelenlévő Haydn hatást, amely hangulati és kompozíciós értelemben egyaránt érzékelhető. Fontos meghatározója továbbá a IV. szimfóniának a szonátaforma – mint szerkesztési és harmóniai elv – erőteljes jelenléte, hiszen négy tétele közül három ezt a mintát követi. A rövid, lassú bevezetővel induló nyitótétel lelkesült hangvételű, mely aztán a klasszikus szokásoknak megfelelően Allegro vivace-ba fordul. Különös szépségű a második, Adagio tétel, mely mozarti érzékenységű dallamformálásával még Hector Berlioz csodálatát is kiváltotta. Ezután következik az immár jellegzetes beethoveni hangon megszólaló Allegro vivace feliratú virtuóz scherzo, végül pedig egy játékos, perpetuum mobile jellegű tétel zárja a IV. szimfóniát.

– baljos –

A helyfoglalás érkezési sorrendben történik!