Ül, üldögél a tengerparton, nézi a vizet nagy vágyakozva – bár talán ő maga sem tudja, mire is vágyakozik oly igen-igen; mígnem egy virgonc tengeri vihar a keze ügyébe nem sodor egy igazi királyfit. Megörül neki a kis hableány, mégpedig szerfelett, mert ritka egy jóképű királyfi az eszemadta: legott ki is menti a viharból, partra cipeli, megszárítgatja, és, ha már ilyen jól bánt vele, hát rögtön belé is szeret, de úgy, hogy csak na. Hanem most kezdődik csak az igazán nagy baj! Hiszen mihez is kezdhetne egymással egy hableány, még ha olyan világraszólóan szépséges is, és egy királyfi, aki hiába királyfi, ha a víz alatt, ahol a hableány lakik, csak bugyborékolni tud, és azt se sokáig? Ráadásul a lány apukája, Habpapa sem nézi jó szemmel ezt a szerelmet. Szerencsére azonban – vagy épp balszerencsére? – ha közel a baj, közel a megoldás is: a kis hableány megalkuszik a tengeri boszorkánnyal, aki szívesen segít neki, csak hát a segítségnek, mint az efféle segítségeknek általában, ára van... A kis hableány azonban, épp úgy, mint amikor hitelt veszünk fel a bankban, de elfelejtjük gondosan áttanulmányozni az apróbetűs részeket, belemegy az alkuba. Ám az apróbetűs részt ő sem olvasta el, vagy nagy szerelmességében nem is érdekelte: arról ugyanis elfelejtett időben megbizonyosodni, hogy viszonozza-e a kifályfi az ő szerelmét.