Magyar királylány Thüringiában – Szent Erzsébet élete és ragyogása

A kis Erzsébet II. András magyar király és merániai Gertrúd lányaként 1207-ben látta meg a napvilágot. Négyéves korában eljegyezték Türingia leendő grófjával, Lajossal. Vőlegényének szülei: Hermann gróf és Zsófia grófnő sokat vártak e házasságtól, és reményük igazolását látták abban, hogy a kis menyasszony fényes kísérettel és kincstárnyi hozománnyal érkezett a wartburgi várba. Német környezetben akarták nevelni, hogy jól elsajátíthassa új hazájának minden szokását.

Erzsébet jósága és kedvessége hamarosan megnyerte a vár népét, és a nála hét évvel idősebb Lajos kezdettől fogva szívből szerette. Anyósa azonban egyre növekvő rosszallással figyelte a gyermek fejlődését, mert szokásaival nem tudott egyetérteni. Túlzásnak minősítette vallási gyakorlatait, és azt sem tudta megbocsátani, hogy Erzsébet nem vette át az udvari élet előírt formáit: nem volt hajlandó megtanulni a nők számára kötelező tipegő járást, s ráadásul minden körtáncnál jobban szerette a vad lovaglást.

Erzsébet életét áthatja a Skorpió üzenete, vagyis a lankadatlan kitartás a végső cél eléréséért. Azon szentek közé tartozik, akiknek sugárzása az idő múlásával nem csökken, és fénye minden kor minden emberének világít. „A világ ködében úgy ragyog föl, mint a hajnalcsillag“.

Hogyan vált e kislány a középkor mélyen tisztelt és ünnepelt szentjévé? Hogyan volt képes Erzsébet a világi elvárások fölé emelkedni, és hogyan valósította meg Krisztus tanításait? Milyen példával jár előttünk, és mit tudunk hasznosítani napjainkban az ő lényiségéből? A lejegyzett életesemények bemutatásával és azok szimbológiai elemzésével keressük a választ feltett kérdéseinkre.


„Tragédiák, vihar-sorsok felett
Húnyt szemmel egy csillagot keresek. (…)

Egy kicsi-kis leányka-csillagot
Láttam egyszer sok esztendő előtt,
Pozsony várából napnyugatra ment
A csillag-gyermek, s szent asszonnyá nőtt.
A fáma mint a rózsaillatot
Nevét országokon át lengeti,
Be jó volna a köntöse szegélyét
Ájtatos ajkkal megérinteni.
Idegen népek jóltevője lett,
Míg anyja itthon dúlt a magyaron…
Most anyja vére ég a kezemen – –
Mért mentél el, királykisasszonyom?
Szűz lelked egyetlen lehellete
Szétfújta volna a tragédiát, –
Vagy úgy kellett, hogy későn, s messziről
Szívjuk be lényed rózsaillatát?
Átok lett itthon a meráni vér,
És áldás lett az árpádházi ott.
Onnan kellett ránk visszasugározzál,
Hogy imádjunk, mint magyar csillagot.“

(Reményik Sándor: Bánk bán utolsó monológja - részlet)