A Fesztiválzenekar művészei korhű hangszereken megszólaltatnak egy Bach-szvitet, rögtön utána elhangzik Ligeti György avantgárd „antioperájának” bravúros koloratúrária-füzére a még csak húszas évei végén járó, versenygyőztes német szoprán, Anna-Lena Elbert szólójával, végül a szélsőségek bebarangolását követően, mintegy szintézisként a jóval kimértebb és konzervatívabb Brahms keserédes szimfóniája zárja a hangversenyt – lehet koncertprogram ennél színesebb? Az évszázados ugrások miatt elsőre kibékíthetetlennek tűnő ellentétek nagyon is vonzzák egymást. A barokk és a kortárs zene kifejezetten jól illik egymáshoz, Brahms áradó melódiái közben pedig jólesően megpihenhet az időutazásban és modern hangzásokban esetleg kimerült hallgató.

Bach utolsó zenekari szvitje igazi nyitánynak való darab, a szerző sem véletlenül nevezte Ouverture-nek a teljes művet. Az első tétel hagyományosan a francia operanyitány pontozott ritmusait és fenséges hangulatát idézi – némi olaszos fűszerezéssel. A kor divatjához illően ezt stilizált táncok sora követi, elsőként két bourrée: a vidám és a titokzatos tánc egymást váltogatva egy tételt alkot. Utána gavotte szól, amely a korabeli leírás szerint „olyan örömöt fejez ki, amely sohasem veszíti el az önkontrollt”. A szinte kötelező menüettpár után rendhagyóan nem tánctétel, hanem ünnepélyes réjouissance zárja a vonósokra, oboákra, trombitákra, timpanikra és continuóra írt művet.

Gepopo, a brueghellandi titkosrendőrség főnöke figyelmezteti Go-go herceget: a hírszerzés tudomására jutott, hogy egy hatalmas üstökös tart feléjük, amely el fogja pusztítani a bolygót. A kódolt üzenet a hírnök félelme és paranoid hisztériája miatt szinte érthetetlenné válik. Ligeti egyetlen operája, a Le Grand Macabre abszurd karikatúra, szellemes irónia, virtuóz groteszk. Kiváltképp igaz ez az 1991-ben önálló koncerttarabbá váló Gepopo-áriákra. A világvégét kétségbeesetten megéneklő rendőrfőnök szólama elképesztően nehéz technikai feladat elé állítja a szoprán szólistát, a néha kórusként is működő kamarazenekar hasonló virtuozitással kíséri a segélykiáltást.

Hat évre volt szükség ahhoz, hogy Brahms a 2. szimfónia után újra hozzá merjen nyúlni a műfajhoz. A Rajna vidékén töltött egyetlen nyár elegendő volt az igen összetett partitúra megírásához, a mű 1883 végén már a bécsi színpadon debütált. A 3. szimfóniát gyakran Beethoven Eroicájához hasonlítják, pedig Brahms hőse egészen más. Az F-dúr alaphangnem gyakori mollra színezése és az első tétel zenei konfliktusai jól mutatják: a hős itt elsősorban önmagával küzd. A tételek baljós lezárásai, a lassú tételre tánctétel helyett adott újabb komor, lassú válasz, valamint a finálé fanfár helyetti elcsendesedése lélektani drámává rajzolja át a megszokott hősi menetelést.

Johann Sebastian Bach: 4. (D-dúr) zenekari szvit, BWV 1069
Ligeti György: Mysteries of the Macabre
Johannes Brahms: 3. (F-dúr) szimfónia, Op. 90

Anna-Lena Elbert (szoprán)
vezényel: Fischer Iván

A koncert időtartama 150 perc