Scarnacci – Tarabusi: Kaviár és lencse
vígjáték 2 felvonásban
A Székesfehérvári Vörösmarty Színház előadásában

A kisstílű szélhámos, Leonida Papagatto családját eddig hivatalos vendégeskedésekből tartotta el.
Egy pezsgőáztatta fogadás alkalmával - amikor éppen „ezredesi rangban” csent el az asztalokról ilyen-olyan finomságokat-, nagy ívű ötlettől vezérelve megalakítja a Nápoly város szegényeit segélyező Szeretetligát. Ekkor még nem sejti, hogy élete legnagyobb bonyodalmába keveredett, amely - ahogy egy professzionális bonyodalomhoz illik -, újabb bonyodalmakat szül.

"A két olasz szerző, Scarnacci és Tarabusi vígjátékának szédületes a ritmusa. A darab gegjeit festőien színes realizmus szövi át finoman. A könnyed és magvas humorú párbeszédek mögül erkölcsnemesítő vígjáték rajzolódik ki. A nevetés együttérzéssel párosul. A forró szívű Nápoly, a maga nemes humorával, a beugratás iránti veleszületett érzékével sokkal tisztábban és mélyebben tárul föl előttünk, mint e látszatok és gesztusok sejteni engedik." Így írt a „Le Monde” kritikusa a francia ősbemutató után.

És éppen ez a fajta realizmus, pontosabban neorealizmus az, ami megkísérelte újszerűen, sallangoktól mentesen ábrázolni azokat a gazdasági nehézségeket és hétköznapi valóságmintákat, amelyek a II. világháborúban megtépázott Olaszországot jellemezték. A mindennapi élet játékossága és humora kéz a kézben járt a létfenntartás kegyetlenségével. E kettőség ábrázolása Olaszországból indulva két évtized alatt teljesen felforgatta és felrázta a film- és színházművészeten túl a világirodalmat is. Az olasz mozik 1948-ban mutatták be Vittorio de Sica Biciklitolvajok című filmjét, és egészen az 1950-es évek végéig sorra születtek azok a remekek, amelyek egyetlen filmrajongó gyűjteményéből sem hiányozhatnak. Később a neorealizmus a vásznakról beköltözött a színpadokra, olyan darabok formájában, mint a Kaviár és lencse.