ÖRÖKZÖLDEK

Műsor:
Mendelssohn: Hebridák nyitány
Pachelbel: D-dúr kánon
Bach: A-dúr zongoraverseny
Corelli: „Karácsonyi” Concerto Grosso, op. 6.
Csajkovszkij: Diótörő-szvit

Közreműködik:
Somogyi-Tóth Dániel – zongora
Kodály Filharmonikusok

Vezényel: Somogyi-Tóth Dániel

A napjainkban virágzó adventi és karácsonyi koncertek szervezői és előadói a műsorösszeállítást illetőn általában két nagy lehetőség között választhatnak. Vagy a kifejezetten karácsonyi tematikájú világi és egyházi művek között válogatnak, vagy egyszerűen békés, ünnepélyes hangulatot árasztó darabokat tűznek műsorra. Természetesen a kétfajta koncepció ötvözése is eredményes lehet.

A Kodály Filharmonikusok ezúttal az első lehetőséget választottak, amikor Corelli és Csajkovszkij népszerű zenekari darabjait állították egymás mellé. Az olasz barokk és az orosz romantika világa látszólag távol esik egymástól, pedig a dallamosság és az őszinte szenvedély egyformán jellemzi mindkét zeneszerzőt.

Arcangelo Corelli g-moll concerto grossója, közismert nevén a Karácsonyi concerto  Pietro Ottoboni bíboros megrendelésére készült.  Első kiadása a szerző halála utáni évben, 1714-ben jelent meg Corelli Tizenkét concertót tartalmazó, op. 6-os sorozatának részeként. A g-moll hangnemű darab a Fatto per la notte di Natale (Karácsony éjszakájára készült) feliratot viseli. A concerto grosso műfaj jellegzetessége, hogy nem csupán egy szólóhangszer, hanem egy kisebb hangszercsoport – jelen esetben 2 hegedű és gordonka – felelget az ún. ripieno és continuo szekcióból álló zenekarral. A mű továbbá a concerto da chiesa, azaz templomi concerto típusához tartozik, melynek tipikus négytételes szerkezete itt hat részre bővül. Ezek közül a befejező, 12/8-os metrumú Pastorale a leginkább figyelemre méltó, mely bensőséges nyugalmával és melegségével valóban a Megváltó születésének misztériumát idézi fel. Corelli egyébként olyan nagy tiszteletnek örvendett, hogy földi maradványai máig a római Pantheonban nyugszanak, Raffaelo sírja mellett.

Ki hinné ma már, hogy Csajkovszkij töretlen népszerűségű balettje, a Diótörő, 1891-es szentpétervári bemutatáskor nem aratott egyértelmű tetszést. Maga a szerző is kevésbé sikerültnek érezte, mint korábbi táncjátékát, a Csipkerózsikát. A Diótörő librettója E.T.A. Hoffmann, illetve id. Alexandre Dumas novelláján alapul, melynek cselekményét jelentősen egyszerűsítették a színpadi változat céljaira. Kimaradt belőle a Diótörő herceg előéletét taglaló eseménysor. Csajkovszkij szoros együttműködésben dolgozott a kiváló balettmesterrel Marius Petipával, aki részletes instrukciókat adott a zeneszerzőnek az egyes zeneszámok formai és terjedelmi igényeit illetően. A képzeletbeli német városkában Szentestén megelevenedő történet egy kislány álmait jeleníti meg. Ennek során a gonosz Egérkirály vezetésével támadás indul az díszbe öltözött családi ház és ünnepi ékessége, a karácsonyfa ellen. A megrettent főhős – Marika – a rút, ámde jószívű Diótörő figurától kap védelmet, aki aztán az ólomkatonák serege élén legyőzi az ellenséget. Fantasztikus utazás következik ezután, melynek során előbb a hó birodalmába, majd egy denevérek lakta barlangba vezet az időközben herceggé és hercegnővé átalakult hőseink útja. Az utolsó képben a hókristály palotában találjuk magunkat, ahol egy pompás gálaműsor részesei lehetünk. A történet végén felébredő Marika maga sem tudja, hogy mindezeket a csodákat átélte-e, vagy az egész csak képzeletének játéka volt. Csajkovszkij a huszonhárom részből összetevődő zenei anyagból – még a balett bemutatása előtt – kialakított egy nyolc tételből álló szvitet, melyet hangversenytermi előadásra szánt. Ez a gyakran játszott válogatás remekül tükrözi az egész színpadi mű hangulatát. Dallamgazdagsága, eleganciája és lenyűgözően színes hangszerelése elfelejteti a hallgatóval, hogy a nagy orosz zeneszerző tragikus életét sokkal inkább a lelki szenvedés és a búskomorság jellemezte, mint az önfeledt derű. A partitúra szinte a zenekar valamennyi szólistáját, hangszercsoportját mutatós feladatokhoz juttatja, még olyan ritkán megszólaló hangszereket is szólózni hallhatunk, mint a hárfa, vagy a cseleszta.

– baljos –