„Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz…” (1924)

„Egyszer megláttam a ködöt
A nagy fényességek mögött.

És meghallottam egyszer én,
Hogy túl harcom vad zörején,

Akárha lent, akárha fönt,
A szegényé csupán a csönd.

A köd, a csönd sosem ragyog.
Én már ködből, csöndből vagyok.” (1925)

A 120 éve született József Attila emléke előtt tisztelgünk a Stand Up History őszi évadnyitó előadásán. Bár Petőfin kívül aligha van még egy olyan magyar költő, akinek az életéről és művészetéről oly részletekbe menő információkkal rendelkeznénk, mint József Attiláéról, paradox módon miközben lelkét egyfajta közvagyonként kezeljük, mintha „alvadt vérdarabokként” hullanának elénk a szavak, amikor történetének tanulságairól próbáljuk megfogalmazni „az igazat”, nem csak „a valódit”. Régóta kísérti az utókort a kínzó tudat, hogy minél részletesebben meg tudjuk rajzolni József Attila egyes arcait, annál kevésbé értjük őt magát. Ez a Stand Up History ezért nemcsak arra tesz majd kísérletet, hogy bemutassa a Ferencváros „tárnás mélységeit”, a poloskákkal és törékeny egzisztenciájú bérlőkkel túlzsúfolt lakások világát, mint a költő zsenit kibocsátó nagyvárosi proletariátus térbeli-társadalmi miliőjét, és a József család tagjait onnan végül kivezető rögös utat. Nem elégszünk meg azzal sem, hogy egyszerre egymás mellé helyezzük a költő zsenit és a betegségektől szenvedő embert, a szeretetre éhes, és gyakran szeretetre képtelen férfit, az ösztönök és a termelőerők lélektani mérnökét, a gépek és az ipari táj külvárosi világát a haza és a hazaszeretet fogalmával összekapcsoló lírikust, a történelmi materialistát és az istenkeresőt, az egyik legcsodálatosabb magyar nyelvű istenes költészet alkotóját. Arra invitáljuk potenciális nézőinket, hogy váltsanak jegyet, és próbáljunk meg együtt eljutni magához József Attilához, mindahhoz, ami benne a fentebb felsoroltakat összeköti. Vagy legalább az ő közvetítésével próbáljunk meg eljutni, vagy akár csak irányt is venni önmagunkhoz.