Puccini egyetlen operáját sem övezi annyi rejtély, mint a Turandotot: ott a hercegnő által feladott három rejtvény és a befejezetlenség talánya. A büszke hercegnő drámájában Puccini érzelmi teljességre törekedve és azt el is érve bontja ki a mesebeli találkozások és ráismerések sorában mindazokat, amelyek legközelebbről emlékeztetnek korábbi operái polgári módon tragikus világára.

„Elolvastam a Turandotot. […] A magam részéről azt tanácsolnám, kössük magunkat a témához. Leegyszerűsíteni a cselekményt, főleg pedig kiemelni Turandot szerelmi szenvedélyét, amely sokáig szunnyadt a büszkeség hamuja alatt. […] Egyszóval én azt tartom, hogy a Turandot a legtermészetesebb és legemberibb színdarab Gozzi összes színpadi műve közül” - írta a zeneszerző Adaminak 1920-ban. Puccini élete során először választott operatémájául mesét. A történet azonban abban a formájában, amivé ő és librettistái alakították, korántsem szabályos, „jól nevelt” mese. A három próba nem sablonosan, a királyfi rátermettségének bizonyítására szolgál, Turandot még a lehetőségét is ki akarja zárni annak, hogy párra találjon: „Mai nessun m'avra! - Soha nem leszek senkié!” - énekli. El kell hinnünk, hogy ezt komolyan gondolja.
Puccini utolsó mesterművében nagyszabásúan játékszerűnek, látványosan realizmus fölöttinek akarta kidolgoznia a zenei-színházi szerkezetet, s a mű elsődlegesen a nagyformák operájaként éri el frenetikus zenedrámai hatását.